Tipikus az a verseny volt, amire nem készültem célzottan, nem is volt a fejemben, hogy erre el kellene menni, mondhatni egy spontán dolog volt az egész. Csonti jó cimborámék gyakran járnak a Futapest rendezvényeire és így a mostani Parád-Kékes csúcsfutás sem maradhatott ki, főleg annak a függvényében, hogy számukra a jelenlegi az OB helyezésekről is döntött. A kocsiban odafele próbáltam minél több infot kiszedni Csontiékból, mivel a táv számomra teljesen ismeretlen volt. Mikor odaértünk a rajtcsomag átvétel teljesen korrektül és gyorsan lezajlott, bőven volt időnk átöltözni és bemelegíteni. Megmondom őszintén - talán rutintalanságból - féltem a dologtól. Ha csak 10km-ről is van szó, a közel 1000m szintemelkedés illetve a 40 fok azért ijesztő lehet az ember számára. 

Elindultunk... 

Próbáltam nem leszakadva követni a mezőnyt, így beálltam a velem kb egy edzettségi szinttel és képességgel rendelkező futók közé. A "trail" gyönyörű volt, a Mátrának szerintem az egyik legszebb részén futottunk fel. Voltak benne kőkemény emelkedők és különösen technikás részek. Azt tudtam, hogy a magyar élmezőny, kvázi az elit futóink bőven az egy órás "álomhatár" alatt, kb 52-53 perc alatt képesek teljesíteni a távot. Magamnak egy 85-90 perc alattit tűztem ki célul, így próbáltam figyelni a tempóra, közben ügyelve arra, hogy az utolsó 300 méter horror lesz.

És igen, az is volt... a sípálya alján kanyarodunk rá az emelkedőre és felnézve nem láttam a célt, így saccom sem volt mennyit kell mászni. A meleg nagyon sokat kivett már mindenkiből, így a szuszogások és hörgések közt araszolt fel minden futó. Már csak 100 méter volt hátra és megpillantottam a finist! Most vagy soha - mondtam magamnak, és megpróbáltam lehajrázni az előttem kb. 20 méterrel vezető sporttársat. Nagy levegőt vettem és hajrá! Szerencsére ő csak késve reagálta le a dolgot, így már nem tudott annyi erőt összeszedni, hogy megtartsa a pozícióját. A célba így 10,2 km és 870 m szintemelkedés mellett 1:20:36 -s idővel futottam be.