Az első 7 km nagyon jól futható, itt még nincsen szintemelkedés, viszont cserébe van nagyon sok turista. Mindig nagy vitatéma a teljesítménytúrák esetében, hogy kinek van több joga a túrázónak vagy a futónak. Én sose megyek bele az ilyen konfliktusokba, ha látom, hogy biztonságos keretek között ki tudom kerülni az előttem lévő sporttársat akkor megteszem és megköszönöm, hogy elengedett. Ha pedig nem akkor pedig lelassítok és várok a megfelelő alkalomra. Tehát az első szakasz Lajosmizséig így tartott, előzgetéssel, hol gyorsabb, hol lassabb futással. A táj már ekkor gyönyörű volt. Megérkezve az ellenőrző pontra vettem magamhoz egy almát, megkaptam a pecsétemet és folytattam az utam a Vörösmarty turistaház felé. Bár itt már elkezdtünk felfelé emelkedni, a pálya a kisebb-nagyobb átfolyásokat leszámítva futható volt. Kb. 8 kmre nél volt egy szakasz, ahol  a folyón átkelni két lehetőség volt: vagy átegyensúlyozva egy 15 centi széles pallón vagy nemes egyszerűséggel megpróbálni a vízen járni. Utóbbit választottam, de miután rájöttem, hogy nem vagyok semmilyen féle bibliai alak és nem is rendelkezem extra képességekkel, hatalmas csobbannással a patakban találtam magam. A cipőm bár teljesen átázott, a folyamatos mozgásnak köszönhetően nem fáztam, sőt idővel arra lettem figyelmes, hogy megszáradt a zoknim. Elértük a következő ellenőrző pontot is, vettem magamhoz némi kekszet, ittam egy teát és megindultam felfelé. Az első szakasz még futható volt, de itt ütött be az első holtpont, így próbáltam magam méterről méterre összeszedni, de legszívesebben csak ledőltem volna a hóba, szóval eléggé szenvedős méterek voltak. 3 km lehetett Kékesig, amikor jött a túra legdurvább emelkedője, itt tényleg csak egy erőltetett sétában lehetett menni, és próbáltam arra koncentrálni, hogy mennyit tettem már meg, ahelyett, hogy mennyi van még hátra. Sikerült összespanolni egy másik futóval, és az ilyen alkalmakra ez a legjobb epo. Tök mindegy, hogy miről beszélgettek, még az se fontos, hogy érdekelje a másikat, de remek ahhoz, hogy eltereld a gondolataidat és ne figyelj a fájdalomra. Kékesen természetesen teljes köd volt, fújt a szél, fáztam. A síházba beérve itt is teát és kekszet vettem magamhoz, beszéltünk pár sort néhányan, majd jobbnak láttam, hogy nem merevedek le és elindulok, nem szerettem volna lefelé megsérülni. A terep meredek volt, kellően fagyott volt ahhoz, hogy ne süppedjünk el a sárban, de nem volt annyira jeges, hogy nagyon csússzon. Viszonylag hamar elértük az utolsó ellenőrző pontot a cél előtt, kb. 3-4 km lehetett hátra és megint beütött a holtpont. Hányingerem volt, nem volt már erőm se, minden egyes méter szenvedés volt és mikor már azt hittem, hogy itt a cél, akkor egy újabb egyenes szakasszal találkoztam. Végül nagy nehezen beértem a mátraházi iskolába, megkaptam az oklevelet és ledőltem az egyik bordás fal mellé. 

Ezek azok a pillanatok amikért imádok szenvedni és amit valójában keresek a futás alkalmával: az érzés amikor legyőzöd magad, amikor tudod, hogy hasznosan töltötted a napodat, amikor futottál egy jót. Természetesen a Mátra megint kifogott velem, ezt már csak az tetőzte, hogy nem edzettem elég szintet az elmúlt időszakban és ez most visszaütött. A bruttó időm 4:00 lett, ami valljuk be erősen közelít a sz@rhoz, de most nem ez volt a fontos, hanem az, hogy megcsináljam és jól érezzem magamat.