Sok esetben, mint mi átlag futók nem másokkal, hanem elsősorban magunkkal versenyzünk,  ezáltal próbáljuk a határainkat feszegetni és elérni azt a maximumot, amit az adott helyzet, képességeink biztosíthatnak. Ez a cél vezérelt akkor is mikor kicsit több, mint 4 hónappal a térdműtétem után elhatároztam, hogy végigtúrázom a Karancs-Medves TT 20 (22 km) távját. Reggel úgy keltem fel, hogy inkább itthon maradok, lenyírom a füvet a kertben és pihentem még a lábam. Ekkor szüleimnek hála akik biztattak, hogy szép idő lesz és nem lesz semmi baj, nyugodtan menjek el. Azt hiszem ez adott lökést ahhoz, hogy 10 perc múlva már indultam a rajt helyszínére. Nem vittem speciális futócuccot, egyszerű hátizsákkal, némi kajával és vízzel vágtam neki az útnak. Az egész túra ötlet akkor változott át bennem a futás ötletévé, mikor megláttam a rajtban regisztráló futókat is. Kezdett belém visszajönni az a vágy, hogy talán megpróbálhatnék, ha nem is egyéni rekordot döntve, de végig kocogni a távon.

Óvatosan vágtam neki, rögtön egy elég meredek emelkedővel kezdett a pálya, ahol araszolva másztak felfele a túrázok. Még itt is próbáltam visszafogni magam, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, csak szépen lesétálva teljesítsem a távot, bárminemű sérülést megelőzve. Ez a visszatartó erő kb. 200 méter után szertefoszlott, mikor elhatároztam, hogy kicsit belekocogok és lesz ami lesz. Természetesen éreztem még a lábam, fájt még a műtét helye, de minden egyes méterrel sokkal jobb lett és az első frissítőpontra önbizalommal tele érkeztem meg. Tudtam, hogy az állóképességem közel sincs olyan jó, mint féléve, így számítottam arra, hogy el fog jönni az a pont, mikor bizony már nem lesz kellemes a mozgás. Az első 10-12 km-rel így nem volt semmi baj, viszont utána jött egy szintes rész, ami bizony hazavágott. Ekkor kellettek azok a biztató szavak más túrázóktól, futóktól ami arra késztetett, hogy ne adjam fel és menjek tovább. A lejtőket nem mertem megfutni még, mivel az izomzat totál eltűnt a lábamról a sok fekvés miatt, így jobbnak láttam, hogy kihasználva a hátsómat "leszánkózzam" az ösvényen. Végül is abból kell dolgozni amink van :) A táv hátralévő része bele-bele sétálós volt, egyrészről teljesen elkészültem az erőmmel, másrészről egy olyan szakasz következett, ami egy tanyán vezetett keresztül, ahol a kutyák nem éppenséggel hallgatnak az "ülj. maradj" vezénylőszóra... Az utolsó 2 km-n már éreztem, hogy sikerül teljesíteni a túrát, bár az erdőtalajt átváltó aszfalt nem volt kellemes. Az időm végül 3:24 lett, ami miatt inkább egy erős túrának nevezném ezt a mókát, mint futásnak. Viszont rettentően boldog voltam, talán ekkor hittem el teljesen és tudatosult bennem, hogy fogok én még futni...

Forrás: http://zute-salgotarjan.blogspot.hu/2015/05/karancs-medves-teljesitmenytura-2015.html