Blogom ezen bejegyzése kicsit másról fog szólni, mint idáig illetve próbálom a napok előrehaladtával naprakészen frissíteni. Az oka annak, hogy a térdszalagműtétemet bemutassam, onnan jött, hogy az operációt megelőzően jómagam is rengeteg irományba ütköztem az interneten, ahol a tapasztalatok, a felépülés egyes szakaszai remekül le voltak írva. Úgy gondolom, hogy a későbbiekben akár hasznos is lehet, ha valaki hasonló módon sérül le és műtétre várakozik. Bár ne így legyen. Aki rendszeresen sportol, legyen szó futásról, úszásról vagy tényleg bármi nemű egyéni vagy csapatsportról, a legrosszabb ami történhet az a sérülés. Általában pont akkor következik be, mikor az ember nem számít rá és pont a legjobb formájában van. Velem is így történt. Egy átlagos vasárnap délutáni, rövid, "egy órás" futásnak indult Attila barátommal. Tele voltam energiával, nem fájt a lábam, rettentően jó idő volt és a kedvenc pályámon futhattam, aminek ismerem minden buckáját. A baleset a visszafele vezető úton történt. Egy sarasabb, csúszósabb részen futottunk ahol egyszer csak éreztem, hogy letapad a talpam és egy reccsenést hallottam. Mivel már történt velem ilyen az elmúlt években tudtam, hogy nagy a gond, de a legrosszabbra nem számítottam. A következő napokban nem lohadt le a térdem, és ráállni se tudtam, így azonnal felkerestem egy MR-t végző magánrendelést. Bár qrva drága volt, de azonnal tudtak fogadni és profi munkát végeztek. Kiszálltam a gépből és leültem a doki mellé, aki csak ennyit kérdezett: "Van jó sebész ismerőse?". A következő napok azzal teltek, hogy eldöntsem kire bízzam rá a lábam. Személy szerint térdspecialista dokit nem ismertem, így a baráti körömben kérdezősködtem, hogy kit ajánlanak. Régi csapattársak, cimborák egyöntetűen a székesfehérvári Dr. Abkarovits Géza nevét ismételgették. Telefonon kaptam tőle egy időpontot, majd az első viziten ő is megállapította, hogy az elülső keresztszalagom teljesen elszakadt, és ha én is úgy gondolom ezt december elején meg is műtené. Mivel szeretnék továbbra is sportolni, nem volt más választási lehetőségem, rábólintottam. 

A műtét

Volt már atroszkópiás műtétem, az nem volt vészes, de férfiasan bevallom, ettől tele volt a gatyám. A befekvést - ahogy szokás - az operációt megelőző napon tettem meg. Szerencsére egy nagyon jó fej sráccal kerültünk össze egy kórterembe, akivel a következő napokban nagyon jó haverok lettünk. Az ember ilyenkor már nem fél, elfogadja, hogy másnap szétszedik a térdét, menekülni innen már nem tud :) Szerencsére az estét átaludtam, így kipihenten vártam a reggeli vizitre a nővérkét és a dokit. Az egész olyan hirtelen történt, megkaptam a "fickósító tablettát", volt egy-két szabad percem és már toltak is a műtőbe. Általában nagy vita van a gerincérzéstelenítés és az altatás mellett, valaki erre, valaki arra esküszik. Én személy szerint az előbbit sokkal egészségesebbnek és humánusabbnak tartom, így e mellett tettem le a voksomat. Mivel a műtét közel 2 óra, ezért elég gyakran enyhe altatást idéznek elő, valljuk be jobb is ha nyugodtan és a beteg hülyeségeit nem hallgatva dolgozhatnak az orvosok. Miután megszúrták a gerincemet kb. 5 percig maradhattam "ébren", mivel ezt követően elbódítottak. Arra keltem fel, hogy az orvos közelebb jön, majd ennyit mond: "a műtét sikeres volt".

I. nap

Miután kitoltak a műtőből és visszavittek a szobámba, kezdem egyre jobban magamhoz térni. Az érzéstelenítő miatt az elkövetkező 2-3 óra tökéletes volt: túl voltam a műtéten és deréktól lefele nem éreztem semmi fájdalmat. A kedvem is kezdett egyre jobb lenni és így elkezdtem telefonálgatni. Ha egy jó tanácsot adhatok, ilyenkor adjátok oda valakinek a telefonotokat és csak akkor kérjétek vissza, ha eltelt pár óra. Gondolom a nyugtató és egyéb szerek hatásának volt köszönhető az, hogy olyan embereket is felhívtam, akikkel évekkel ezelőtt beszéltünk utoljára, úgy éreztem muszáj megosztanom a hatalmas hírt, hogy mi történt a térdemmel. Teltek az órák és már szobatársamat is visszahozták (ő volt a második, közvetlen utánam műtött ember) mikor egyre jobban elkezdett feszíteni és fájni a térdem. Rengeteg ismerősöm, aki volt már hasonló cipőben felkészített arra, hogy ez embertelen lesz és ne legyek szégyenlős fájdalomcsillapítót kérni, ilyenkor muszáj. Így is tettem, először csak tabletta formában majd vénásan is kértem, mert elviselhetetlen volt a fájdalom. Természetesen ez sem tudta teljesen elmulasztani, csak mérsékelte. A nap hátralévő részében semmi érdemleges nem történt, a friss műtétesek szenvedtek, a nővérkék pedig folyamatosan hozták a jeges tasakokat és próbáltak biztatni, holnapra TALÁN jobb lesz.

II.-IV. nap

És nem lett jobb... nagyjából 1 óra 35 percet sikerült aludni az éjszaka, ezt is 10 perces szakaszokban. Megjött a reggeli és ennek még annak ellenére is tudtam örülni, hogy nem volt éppen egy svédasztalos lakoma (egyébként a kórház ellátásával teljes mértékben meg voltam elégedve). A reggeli vizit után szóltak, hogy a tisztító csöveket kora délután kiveszik és onnantól kezdve az életkedvünk is vissza fog térni. De hát a kiszedés nem egy leányálom, sok embert ijesztgetnek vele, sokan adnak tanácsot, ilyet is, olyat is. Én az egyszerű módszerre hagyatkoztam: párnát a fejre és "húzhatod". Nem tartott sokáig, nagyjából 2 másodpercig, de ilyen fájdalmat még sohasem éreztem... de túl vagyok ezen is. Próbáltam amúgy tényleg úgy felfogni az egész dolgot, hogy minden egyes megélt szenvedéssel közelebb kerülök a végső sikerhez, a felépüléshez. A nap hátralévő részében tvztünk a szobatárssal és igyekeztünk felkészülni az elkövetkező pár, kórházban töltött éjszakára. Másnap, miután sikerült egy jó nagyot, végre valahára aludni, szóltak, hogy bizony át kellene bicegni mankóval a röntgen szobába, mivel ellenőrzik, hogy a csavarok jó helyre kerültek-e. Két nap fekvés után, frissen műtött lábbal szerintem majdnem olyan nehéz felkelni, mint lefutni egy maratont... A sok fekvéstől szédültem, a lábam pedig - ahogy nem támasztotta semmi és lógott lefele - le akart szakadni szinte a helyéről. Később megérkezett a gyógytornász és bármilyen is hihetetlen alig 1,5 napra a műtét után már mozgatni kellett a lábat: először 90 fok, majd 110 volt az előírás.

 Estére jobban lettem, sikerült egyedül fürdenem is, a vacsorát pedig már asztalnál fogyasztottam el. Eljött az utolsó, teljes egészében benntöltött nap a kórházban. Ilyenkor az ember már szeretne hazamenni és az idő is egyre lassabban telik. Szerencsére jó szobatársat kaptam ki, így voltak közös témák, lehetett hülyéskedni, próbáltunk egymásnak tanácsot adni az elkövetkező hetekre. Az utolsó nap vegyes érzésekkel búcsúztam az itteni napoktól, egyrészről természetesen örültem és remélem sohasem kerülök ilyen helyzetbe, viszont valahol a körülvevő embereket, sorstársakat, orvosokat és ápolókat sikerült megkedvelnem.

2. hét

Miután hazaértem, próbáltam olyan dolgokat kitalálni, amivel egész jól múlatható az idő, és idáig nem volt alkalmam kivitelezni. Így a napi gyógytornák mellett, ami a kezdetben alig voltak több, mint 10 percesek, rengeteg sorozatot és filmet néztem. A önálló kajálás, értem úgy hogy egyedül kimenni a konyhába és elkészíteni valamit közel 3-szor annyi időbe telt mint azelőtt. A fürdés pedig olyan dolog volt, amihez több energiát használtam el, mint az adott napon az összes, egyéb tevékenységre. De, mint már említettem éreztem, hogy rátértem az útra, tudtam, hogy ez csak egy átmeneti állapot és napról napra jobb lesz.

3.-4. hét

Kezdtem egész jól lenni, egyre magabiztosabb lettem a mankóval, így az ünnepeken már sikerült mindent rokont és barátot meglátogatni. Megvolt az első "buli" is, az első orvosi vizit is, ahol odafele zúgtam egy akkorát a jégen, mint még soha, de hálistennek a lábamnak nem lett semmi baja. Próbáltam egyre többet tornásztatni, mankóval egyre többet ránehézkedni, minél több súllyal akartam már terhelésbe venni a lábamat. A napi rutinfeladatok már nem okoztak gondot, a fürdésre speciális módszerem volt: kukás-zsák és gumiszalag. A térdem még nagyon be volt dagadva és mivel sokat mozogtam a kötést is naponta tekertem le és fel. Viszont bizakodó dolog volt, hogy nem kékült be, mint másoknak oly sokszor. 

2. hónap

Két hetet kellett még teljes mértékben kibírnom, hogy végre visszamehessek dolgozni. Miután nagyjából a harmadik sorozattal is végeztem teljesen illetve megnéztem közel 20 filmet egyre jobbat vártam, hogy a gyógytorna elkezdődjön. Szerencsére a salgótarjáni kórházban vannak ismerőseim, így nem telt napokba vagy akár hetekbe az adminisztráció. Ahogy az orvosom az új év első napjaiban kivette a varratokat és megadta az engedélyt a tornára, azonnal el is kezdtem. Bár a tényleges tornával várnom kellett Tamás cimborám jóvoltából tudtam használni a térdgépet és kaptam otthoni házi feladatokat is, a lábam napról-napra érezhetően jobb lett. Bár a sérült térd még láthatóan jóval nagyobb volt, mint az egészséges, talán kezdett kirajzolódni és természetes formát ölteni az alakja és elhittem: meg fogok gyógyulni. A doki a következő viziten megadta az engedélyt, hogy visszamenjek dolgozni, bár felhívta a figyelmet, hogy a térdrögzítőt viseljem a mankót pedig használjam, mert sose tudni. Pesten alapból nem egyszerű közlekedni, túl sok ember, mindenki siet, mindenki tolakodik, és kevesen vannak akik figyelnek a másikra. Szerencsém volt, a térdrögzítő látványának köszönhetően nem lett semmi történt baleset és mindig eljutottam A-ból B-be, ha tripla annyi idő alatt is, de eljutottam. A gyógytornát megkezdtem, heti 3 alkalom volt: hétfő, szerda és péntek reggel. Kezdetben fekve, labdát szorítva és emelgetve zajlottak a gyakorlatok.

3. hónap

Ez volt az első olyan hónap, mikor kezdtem érezni, hogy a lábam már most sokkal jobb, mi volt az operációt megelőzően. Elmúlt a műtét óta folyamatosan fennálló bizonytalanság érzete a lábamban, szebben is jártam és a tornák is sokkal aktívabbak lettek, mint idáig. Bordásfalat használva a guggolással nem volt semmi probléma, bár néha rendesen megizzasztott és folyt rólam a víz. Lassan az előbbi segédeszközt is elhagyva ment saját magamtól is a zsámolyról való elrugaszkodás és felállás. Néha éreztem, hogy a térdem kattog és szúr, a gyógytornász szerint ez teljesen normális az első öt hónapig. Próbáltam a hét többi napjára is keresni valamilyen lehetőséget, hogy mozogjak, így a heti 3 torna napot kiegészítve 2X10 km bicóval és egy hétvégi nagyobb túrával napról napra látható volt a fejlődés. Ezt orvosom a legutolsó vizit alkalmával meg is erősítette, véleménye szerint rettentő jó állapotban van a lábam: stabil és erős. Majd kimondta azt a mondatot, amire közel fél éve várok: "3 hét múlva elkezdheti a futást!".