Tipikus az a verseny volt, amire nem készültem célzottan, nem is volt a fejemben, hogy erre el kellene menni, mondhatni egy spontán dolog volt az egész. Csonti jó cimborámék gyakran járnak a Futapest rendezvényeire és így a mostani Parád-Kékes csúcsfutás sem maradhatott ki, főleg annak a függvényében, hogy számukra a jelenlegi az OB helyezésekről is döntött. A kocsiban odafele próbáltam minél több infot kiszedni Csontiékból, mivel a táv számomra teljesen ismeretlen volt. Mikor odaértünk a rajtcsomag átvétel teljesen korrektül és gyorsan lezajlott, bőven volt időnk átöltözni és bemelegíteni. Megmondom őszintén - talán rutintalanságból - féltem a dologtól. Ha csak 10km-ről is van szó, a közel 1000m szintemelkedés illetve a 40 fok azért ijesztő lehet az ember számára. 

Elindultunk... 

Erre a versenyre már 2012-ben elhatároztam, hogy nevezni fogok, de mivel a tavalyi év nem jött össze, ezért a mostani nyárra már egy kötelező programként szerepelt a futó naptáramban. A Tátra talán az a hely, ahova mindig szívesen visszatérek, mindig tud újat mutatni, nincsen unalmas része és minden ott töltött időszak után egyre nehezebb az „elszakadás”. A szervezők weboldalát, tavalyi év eredményeit, kép- és videó anyagát áttekintve szintén jó döntésnek bizonyult, hogy beneveztem a 4. Tatry Running Tour-ra.
A 3 napos versenyről annyit érdemes tudni, hogy a Csorba-tó közvetlen környezete ad neki otthont 3, 12 és 8 km távokkal, nagyrészt terepen, változatos környezetben. Szerencsére, akik a kicsit hosszabb, kicsit szintesebb versenyeket preferálják, azoknak a rendezvény másodnapján van lehetőségük a 22km-s Sky&Cloud Runningon megmutatni erejüket. Én így tettem.

Az ősz folyamán már nem indultam több versenyen, próbáltam az edzésekre fókuszálni, aminek köszönhetően heti egy félmaratoni és három 10-14 km-es távok már nem okoztak gondot. Decemberre meglett az első 35 km feletti futásom, melybe már 1000 m feletti szintet is sikerült belepaszírozni.

Az év végére elkezdtem tervezgetni a 2014-es versenynaptáramat, és az első megméretetés „Zöld manó” javaslatára a Téli Mátra volt. Amit érdemes a versenyről tudni, hogy hazánkban talán a legjelentősebb téli teljesítménytúra és az ország minden részéről vannak résztvevői. Előzetes időjárás-jelzések szerint havazás és -4 C várta a lelkes indulókat, melyeket csak csinosított az ösvényeken található jégmező. Itt is megvolt a dilemma, melyik távon induljak. Jó fizikai állapotban voltam, de mégsem mertem bevállalni a 40,5 km-s XL TM-t, így maradt az L, ami 34 km futás mellett 1238 m szint leküzdését írja elő. A döntésemet utólag kicsit már bánom, de erről majd később.

Mivel nem tömegrajt volt, ezért 9 óra előtt pár perccel vágtam neki a távnak. Próbáltam csak a minimálisan szükséges dolgokat magamhoz venni: övtáska, telefon, 2 energia zselé, váltó póló, kis folyadék és GO! A túraútvonal már az elején ámulatba ejtett. A táj gyönyörű volt, szépen havazott, nem fújt a szél és az előttem haladó, már korábban elrajtoló túrázok által alkotott végtelenül kacskaringózó sor egyszerűen lenyűgözött. Sikerült 3 srác mellé becsatlakozni, akik a viszonyokhoz mérten elég jó, 5:00/km tempót mentek és így az első ellenőrzőpont hamar elkövetkezett. A pecsét után bedobtam egy almát és futás tovább. Ezután következett az első kaptató, mely bár meredek volt, rendesen lehetett haladni, kellő mértékben fagyott volt a talaj, így nem merültünk el a sárban. A futás teljes mértékben jól esett, nem fáztam, nem voltam fáradt és nem is voltam éhes. Galyatető előtti emelkedő nem csak látszatra volt ijesztő, de menet közben is sokszor kellett egy nagy levegőt venni és menni tovább. Útközben találkoztam ismerősökkel, Ispi úgy ment el mellettem, mint aki most rajtolt volna. Felérve a Galyára, ismét ellenőrzőpont fogadta a próbázókat, bár itt az üzlet sajnos beleszólt a sportbaráti segítőkészségbe, adakozásba… (aki ott volt az érti). Ránéztem az itinnerre, már csak 1 dombocskát láttam magam előtt és utána 10km ereszkedés. Hát az az egy dombocska még se volt olyan apró, bár ezt még egyszer megcsináltam volna ahelyett ami a végén következett. Letérve az utolsó előtti ellenőrzési pontról egy tükörjeges szakasz fogadott, ahová a szervezők mászóköteleket feszítettek ki, melynek értelmét az ösvényre lépéskor egyből megértettem. A következő 5-6 km nagyjából abból állt mindenkinek, hogy a tempót háttérbe szorítva a tükörjég fogalmával ismerkedjen meg. Voltak esések, csúszások és mivel eléggé sziklás volt a terep, ezért az esni-kelni nem volt olyan ”fun”. Átküszködve ezen a viszontagságos környezeten a célba 4 óra 46 perces idővel érkeztem be, ami ezen a távon a 251 férfi indulóból a 14. helyet jelentett.

A célba érkezést követően viszont kicsit bántott a dolog, hogy nem az igazi, XL-s távon indultam, hiszen úgy éreztem maradt bennem még tartalék, azt +1 emelkedőt igazán be kellett volna még vállalni. Majd jövőre!

A következő kihívás a Nike Budapest Félmaraton volt. Kevés olyan futót ismerek, aki legalább egyszer  ne csinálta volna meg ezt a versenyt. Előre leszögezem, nem vagyok az aszfaltfutás pártfogója, sokkal többre tartom és jobban is kedvelem a terepfutást. Véleményem szerint sokkal egészségesebb és a szintemelkedés és egyéb tényezők révén izgalmasabb is. Na de a versenyről...

Egy régi jó egyetemi cimborám is rajthoz állt aznap, ő is első bálozó volt és úgy gondoltuk jó buli lesz. A közös bemelegítés után beálltunk a rajtba és start. Úgy terveztem, hogy 1:45 körüli időt szeretnék menni, de ha nem sikerül, akkor 2 óra alatt a célban kell lennem. Az első pár km-en jól ment a futás, 4:40/km tempó nem okozott gondot, szorosan a „1:30-as félmaratoni lufi” mögött mentem, nem éreztem ekkor még, hogy később gond lehet. Az első pár frissítés jól sikerült, vettem magamhoz egy kis vizet, felfrissültem és próbáltam a megszokott tempóban folytatni a futást. A táv felénél magam is meglepődtem, mert 00:47:11-el fordultam, ami számomra rekordnak számított. Ahelyett, hogy ez a dolog egy kis pluszt, egy lökést adott volna, a további km-im borzalmasra sikerültek. A szénhidrát tartalékom kifogyott, az izmaim elkezdek görcsölni és éreztem, hogy ebből gond lesz. Utólag visszagondolva a problémát az okozhatta, hogy a verseny előtti reggelin féltem túl sokat enni, és így a minimálisan felvett kalória gyorsan elfogyott. Próbáltam a frissítőpontokon szőlőcukorral és banánnal visszanyerni az erőmet, de az ezreim ideje fokozatosan csak nőttek. Az utolsó 3-4 km szó szerint szenvedés volt, a tűző napon teljesen elkészültem az erőmmel, a lábaim már nem akartak dolgozni és a hátralévő méterek borzalmasra sikerültek. Az egyetlen reménysugár, mikor megpillantottam a Hősök Terét, Na innen már csak pár száz méter – gondoltam, és összeszedve magamat, futásra hasonlító mozgásformát vettem fel és bedöcögtem a célba. Az óra 1:58:31-t mutatott, ami kicsit elszomorított - főleg az első 10km után - de legalább a célban vagyok.

Utólag visszagondolva a következő hibákat követtem el:

-  Nem reggeliztem megfelelően és emiatt hamar lemerültem. Verseny előtt igen is kell enni!
- Túl gyorsra sikerült ez első etap, elfutottam magam.
- Nagyrészt terepen edzettem, az aszfalt 8km után szétszedte a lábam.

De hát a hibáiból tanul az ember, egy leckének mindenképp jó volt. Az előzőeket megfogadva elhatároztam, többet nem indulok aszfalt versenyen.

Egyik nyári napon böngészve az internetet, találtam rá a következőre versenyre: Budapest Terepkupa. Természetesen, mint általában a versenyek többségének, ennek is több távja volt. Mint kezdő futó, még álmaimban sem mertem volna elindulni az ultra távokon. Sokszor szerintem jobb ha tisztában vagyunk a képességeinkkel és magunkhoz mérjük fel a táv nehézségét, különben ez csak sérülést vagy más egyéb problémákat szül. A félmaratoni távot lőttem be magamnak, ami pontosan megfelelt az akkori fizikai állapotom szerint leküzdhető nehézségnek. A táv pontosan 21,6 km volt, amihez 579 m szintemelkedést tettek a szervezők.

A tömegrajt 8:00-kor volt Budapest egyik peremkerültében, tehát a korai kelés itt sem maradhatott el. Fél 8 fele tudtam, hogy nem csak a pálya miatt lesz ez a nap igazán fárasztó, a hőmérő jóval 20 C felett mutatott. Bár nem volt akkora hangulat, mint a Kékesen, a szervezőket így is megilleti a dicséret, hiszen gond nélkül vehettünk át a rajtszámot és a dugókát. A rajt családias hangulatban történt, mindenki figyelt a másikra, a gyorsabbak türelmesen, de akadálymentesen tudták kikerülni a lazább tempóban igyekvőket. Az első 10 km egy igazi sprint szakasz volt, hiszen nagyrészt lejtők követték egymást egy-egy nyílt, lapos útvonalat váltogatva. A pálya nekem különösen tetszett, mivel a szervezők javarészt keskeny ösvényeket választottak ki a pályának, ami szerintem jóval nagyobb élményt kölcsönzött egy nyíltabb, szélesebb szakasznál. Első 2-3 km során kialakultak csoportok, én a verseny felét, jó iramban 5:00/km környékén 3 maratoni futó társaságában tettem meg. Hol egyikünk, hol másikunk állt be a boly élére, hogy megtartsa a lendületet a következő méterek során. 11 km felé jött az emelkedős szakasz, ahol az előbbi kvartettből 2 futó meglépett én meg gondolván rutintalanságomra, visszavettem a tempóból és koncentráltam a táv befejezésére. 13km környékén lehetett a frissítőpont, ami akadálymentes volt és bőséges. A táv hátralévő része nem volt problémás, erdőben, árnyékban, jelentős szintemelkedés nélkül. Talán az utolsó 1-1,5 km volt, a közel 35 C-ban érdekes, hiszen az aszfalt úton a hőérzet megtöbbszöröződött. Láttam magam mögött egy futót közeledni és talán ez adott még arra erőt, hogy ne engedjem magam megelőztetni. A célba  2:15:57-s idővel érkeztem be, aminek köszönhetően az 54 induló közül a 7. helyet értem el (természetesen a rutinosabb, jobb futók maratoni és ultra távokon indultak).

A futásokat lassan már 4-5 hónapja csináltam, próbáltam rendszerűen beletenni a napjaimba és időközben megvettem az első terepfutó cipőmet: Salomon Crossmax 2. Amikor elsőre felpróbáltam, tudtam, hogy ez kell nekem. Tökéletesen illeszkedett a lábamra és a futások során is kényelmes volt.

Jött az első megmérettetés: Kékes Csúcsfutás. Amit a versenyről tudni kell, hogy Mátrafüredről indul és Kékes tetőn fejeződik be. A táv nem vészes, csupán 11,6 km, de a 671 m szintkülönbség legyőzése igazán embert próbáló feladat és mindez déli, rekkenő hőségben. A rajt 12:45-kor volt, több mint 1000 futó társaságában. A szervezők hatalmas hangulatot varázsoltak, mindenki a rajta várt. Mivel még sosem futottam ezt a vonalat, taktika nélkül, lesz ami lesz alapon indultam neki. Sokan figyelmeztettek, hogy Mátraháza után, az utolsó 2 km-re spóroljak, mert ott lesz igazán "dombos".

Az első 2-3 km még nem okozott gondot, szépen együtt futott mindenki, és még lehetett hallani beszélgetés foszlányokat. A tempóm itt kb. 5:40/km lehetett, nem éreztem magam fáradtnak, úgy gondoltam elég lesz ez így. Az első holtpont 4-5 km fele lehetett, ahol a szervezetem jelezte, hogy nagy meleg nem fogja jó irányba vinni a tempómat.Így is lett, a 6-7 km után 6 perc felé esett vissza az ezrem. Próbáltam a frissítésekből erőt nyerni,de mivel a táv 99% emelkedő ezért nem volt megfelelő a regeneráció. Aztán megláttam a táblát Mátraházán: "Jobbra Kékestető". Szerintem az eddigi futásaim leghosszabb 2 km-e következett és nem akartak fogyni a kanyarok. Egy középkorú futó állt be mellém és próbáltuk egymást húzni, de az aksik már lemerülőben voltak. Hiába volt izo ital, szőlőcukor és banán, a legnagyobb lökést az utolsó egyenes adta meg. Próbáltam belesprintelni és így életem első Kékes futását 01:17:49 alatt teljesítettem.

A sport mindig életem egyik legmeghatározóbb eleme volt, legyen szó fociról, teniszről vagy éppen a futásról. Szerintem ez az egyik legjobb dolog, ami ki tudja kapcsolni az embert a hétköznakból és teljes mértékben el is tudja lazítani. Versenyszerűen elsőre a focival ismerkedtem meg. A helyi csapat serdülő, ifi osztályait kijárva mindvégig jól éreztem magam, kellettek a tréningek. Egyetemre elkerülve nem szeretetem volna abbahagyni, így az ottani felnőtt csapatba igazoltam, az évekre mindvégig boldogan emlékszem vissza. Fizikálisan itt erősödtem meg legjobban a heti 4(+1) edzésnek köszönhetően. 2011-ben viszont jött az, ami elég gyakori a labdát rúgók körében. Térdsérülés, részleges szalagszakadás, műtét és jó pár hónap pihenő. Lehet részbe az én hibám, lehet a sors akarta így, nem sikerült a teljes felépülés. Amikor már azt hittem, hogy minden okés, rásérültem. Az ember ilyenkor elgondolkozik, hogy 24 évesen azért még fiatal ahhoz, hogy abbahagyja a sportot és ne legyenek aktív kihívása. Ekkor láttam meg a következő videót, ami elindított egy úton:

UTMB?! hegyi futóverseny? sosem hallottam még róla – mondtam magamban, majd egy gyors keresgélés után megtudtam pár, elsőre eléggé sokkoló számadatot: táv 160km, szintemelkedés több mint 8000m. Ekkor határoztam el, hogy komolyabban elkezdek foglalkozni a terepfutással, hiszen meg akarom csinálni ezt a kihívást. Cikkeket olvasgattam, beszéltem hozzáértőkkel és a Kilian Quests videók is mind motiváltak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, rengeteg meló kell, ezért azt tűztem ki célomnak: 30 éves koromig lefutom az Ultra Trail du Mount Blanc-t.